Megkezdődött az őrület

Ma van a konferencia első napja. Ennek ellenére van időm írni, mert épp most van a vihar előtti csend. Elég nagy problémák akadtak az elmúlt pár napban. Főleg, hogy ezeknek  drága profoknak ki kell törölgetni a popikáját, mert egyedül arra sem képesek. Az egyik nem tudja a tetves hotelt, amelyikben lakik megkérdezni, hogy ki tudnak-e neki nyomtatni valamit, inkább nekem ír e-mailt, hogy küldjek egy nyomtatott tanulmányt egy hallgatóval vagy kérdezzem meg a hotelt... Innen. A másik nem tud a gépéről USB-re menteni, tehát inkább nekem küldi e-mailben a cuccát, hogy én mentsem... A harmadik nem tudta otthon lefénymásolni az útlevelét, inkább odaadja, másoljam le én... És így tovább. Tulajdonképpen az agyam eldobom attól, hogy 20 év kutatói tapasztalat így elveheti az ember eszét és megszüntetheti a profok létezési síkja és a valóság közötti átjárót! Tegnap jóváhagytam a brossúrát de el van b...va. Eszembe se jutott a brossúra elejét ellenőrizni, mert nem gondoltam, hogy a CTRL+C és a CTRL+V ilyen nagy problémákat okozhat a nyomtatásért felelős szekciónak. Nemcsak hogy nagy gond, de megoldhatatlan... Tehát már a brossúra eleje hibás. De bevettem a leszarom tablettát, eldöntöttem, hogy fizetés nélkül nem izgatom magam ezen a dolgon. Lesz még miért izgulni, az majdnem biztos. Igazán nagyon várom, hogy vége legyen ennek a konferenciának. Ezen a héten eddig annyit aludtam mint máskor egy éjszaka, tehát nem állíthatom, hogy kipihent vagyok. Tegnap Múni elvonszolt magával a reptérre, hogy már ott találkozzak két nyuszikával. Édesek meg minden, de annyira izgultam, hogy vacsorázni is menni kell... Magamban könyörögtem, hogy engedtessék meg nekem, hogy otthon főtt rizst egyek sóval, méghozzá este 10 előtt... Sikerült, utaltam rá, hogy még visszamennék az irodába, így elengedett. Nem fogtam fel, hogy miért kell nekem is menni a reptérre, de aztán később rájöttem: én vagyok a főnök IQ gésája. Az a feladatom, hogy szellemileg kielégítsem a prominens vendégeket, csacsogok, társalgok, meghallgatom őket, teát töltök nekik stb. Igazán nagyon felemelő. Még jó, hogy van két diplomám és tudok kellemesen társalogni. Már érzem, hogy megérte ennyit tanulni és olvasni, mert végre kamatoztathatom a képességeimet...

Az iroda picit olyan mint egy méhkas, de összekovácsolt minket a közös szenvedés és a közös ellenség: a főnök. :) Persze van aki kimarad ebből a hajtásból... angol kispajtásunk picit rákoncentrált az 'én'-vonalra, szóval nem túl megértő másokkal szemben, még mindig nem ereszkedett lejjebb a táplálékláncban, sőt úgy hiszi, hogy most már nekem is oszthat lapot. De tegnap azért felvilágosítottam, hogy még mindig én keverek és osztok. De nincs vele semmi baj, aranyos és próbálkozik azért. Szerda este voltam norebang-ban, kicsit kiüvöltöttem magamból a bajt, nem mintha azóta nem gyűlt volna elég...

Most már nem sokat tudok tenni a színvonal emelése érdekében, van ami van. A maximum amit még hozzá tudok adni a dologhoz, hogy kéket vettem fel, legalább az ázsiaik nem tudnak a brossúrára koncentrálni, mert nem fogják tudni levenni a szemüket az én szememről. :)

Vigyázzatok magatokra és aludjatok helyettem is!

...

Úristen és 4 blum styrum cuveé... áááááááá MAGYAR BORT akarok és hurkakolbászt! Hiányzik Bock úr, Gere úr és Blum úr! :(

sittelem a nem-bébit

Megjött. Igen, itt van az egyik Főnök spanja, megérkezett a konferenciára. Ennek én nagyon örülök, mert okos és édes. De - nevezzük M.-nek, mint James Bond Főnökét - kicsikét tehetetlen. Én azt tudom, hogy nem mindenki él meg a jég hátán, de hogyan lehet szilárd talajon ilyen gyorsan süllyedni?! A legrosszabb, hogy tegnap elmentünk borozni és nem volt nála pénz. Mondtam, hogy nem baj, arany szívem, majd én fizetek. Választott egy finom fehérbort (?!). 10 perc múlva kitalálta, hogy jajj, meg sem nézte az árát. Mondtam, hogy aranyom, ezt már buktuk, erősen nem tudunk vele mit tenni, mert már iszogassuk vagy mi. El kell mondanom, hogy a bor nem volt rossz, de a jótól is piszok messze volt és cseszett drága is volt, még koreai számítás szerint is. Ilyenkor a taktikám, hogy nem számolom át az összeget magyar pénzre, mert az kiakasztana. Na most a nyuszikának nem ez a taktikája, és a kalkuláció eredményét megosztotta velem is. Drágább volt mint egy üveg kopár cuveé, amit életemben csak egyszer ittam, mert az nagyon drága + akkor is kicsit karcolta a torkomat. És a legrosszabb hátravan. Minimum 3 üveg Bock Ermitage Cuveé csusszanna ki ennek a chilei szarnak az árából, aminél finomabb bor nincs az egész világon... Vérzik a szívem és még be sem tudtam rúgni két aprócska pohár bortól... :( Olyan nehéz az élet... :) Ha ennél rosszabb már nem lesz, akkor boldogan halok majd meg 70 év múlva!

unthinkable, unbelievable

Most fejeztem be az első két fejezetét egy könyvnek, amelyik az északi testvérállamban lévő emberi jogi helyzetről szól. Esküszöm többet ebben a büdös életben nem panaszkodom, hogy rossz helyre születtem!!! Rohadjak meg, hogy eddig nem éreztem szerencsésnek magam. Te jóságos ég... ha csak a fele igaz, atomot nekik. :(

Konferencia - előétel

Nemsokára lesz miről beszámolnom, persze csak majd ha felépültem az idegrohamokból, közeleg ugyanis a nemzetközi konferencia, azaz sok agyament professzor egy helyen fecseg olyan dolgokról, amit senki nem ért és ami senkit nem érdekel.

Ízelítőként megosztok veletek néhány kérdést, amit az elmúlt pár napban kaptam. Előre kell bocsátanom, hogy minden eddigi levelet a saját nevember küldtem, tehát az az aláírás szerepelt mindenhol, hogy Melinda Szappanyos. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem ebből egyértelműen következik, hogy az a személy, aki e becses nevet viseli NEM koreai... Következzenek a kérdések:

- Hányas busszal kell a hotelbe menni (nem kell busszal menni csillagom, a professzori fizuból csak kifussa már egy tetves taxira... ami mellesleg undorítóan olcsó ÉS honnan a halálból tudjam?!)

- Keressem meg már a Szöul-Daegu buszok menetrendjét (ezt egy koreai pasi kérte tőlem... esetleg ne csomagoljam be a bőröndjét helyette?!)

De a kérdésekből sajnos levontam a megfelelő következtetést: ezek olyan töketlenek, hogy itt lesz a világvége... Újra bizonyosságot nyert: péhádé = agylágyulás, nagy tisztelet a nagyon ritka kivételnek...

Ma becirkáltam a profoknak fenntartott luxusszobába kávézni, mert úgy határoztam, hogy a) prof vagyok vagy mi b) na nehogymá ne fetrengjek azon a csúcs bőrkanapén fincsi tejeskávéval a kezemben, ahelyett, hogy a saját kávékészletemet fogyasztom!... mert megérdemlem! hiba volt, bent volt egy muki, aki fél óráig szóval tartott és elmesélte, hogy hogyan lehet Budapesten megtalálni a várat. Szerintem felnézel oszt látod bmeg, de szerinte ez ennél bonyolultabb. És ilyenkor kell mosolyogni és elmondani, hogy milyen boldog vagy, hogy egy ilyet világot látott, tájékozott emberrel volt esélyed együtt kávézni... jujj de király!

És ma kaptam a nagy hír tis: bár kértem, hogy 30 hallgatónál ne nagyon legyen több a januári órámon, sírva döngették a hallgatók az e-mail fiókomat, hogy engedjem még be őket, mert már a regisztráció napján betelt mind a hetven hely... Na király... Milyen hetven?!

Na a mai bejegyzés uncsira siekrült... és a hallgatóimnak ezzel kell szembesülnie hetente kétszer. Tessék őket sajnálni! Ebből az következik, hogy hetven kis fiatalt csinálok majd ki januárban, hehehehe :)

kariaji

Lehúzhattok a karácsonyi ajándék listáról... ez nem újdonság. De Viktorkát is, mert jön engem meglátogatni!!! :) Ne szomorkodjatok, gondoljatok arra, hogy egy gonddal kevesebb és sok pénzzel több. :) Karácsony Szöulban... Lehet, hogy Szilveszterezni is ott kellene. Imádok világpolgár lenni.

Utólag

Utólag megszépülnek az emlékek, csak a szépre emlékezünk ésatöbbi. Ennek fényében mostmár higgadtan és - képességeimhez mérten - viccesen el tudom mesélni, hogy mik voltak a japán kirándulás fő eseményei. :)

Azzal kezdem, ami kimaradt: átvágtalak titeket, nem is Busan-ban voltam, hanem a lenti kép tanusága szerint a kalocsai női börtönben:

Adtak ugyanis hálóruhát... :) Én meg a vicc kedvéért magara öltöttem és mivel begurultam a szállodában a kisasszonyra, aki recepción posztolt, mert ennyi pénzésrt még kedves sem volt, hogy le is ettem. Aztán mint aki jól végezte dolgát felhúztam a saját pizsimet, ráhajtottam fejem a hungarocellgolyókra és csendesen megpróbáltam a kezemmel bedugni a fülemet, hogy tudjak aludni...

Másnap észlelve, hogy nincs shuttle busz, lecsaptam egy taxira és elvitettem magam a komp terminálig. Ott ért az első kellemes meglepi: filmet forgattak a terminálon. :) A fele stáb odajött velem dumálni, mert gyakorolni akarták az angoljukat... Jóarcok voltak. Megígérték, hogy ha Lee Seo jin-el forgatnak, majd felhívnak és bemutatnak neki. :) De valahogy egyik se kérte el a telefonszámom, tehát bele kell nyugodnom, hogy nem leszek egy mocskos jóképű, rohadt okos és geci gazdag koreai filmszínész felesége... Na valahogy majdcsak túlélem, mert ez azt jelenti nagyvonalakban, hogy életem hátralévő részére is megadatik nekem a luxus, hogy lehessen véleményem.

A filmforgatásról:

Megkezdődött a becsekkolás és jött az első vicces meglepi: azt elfelejtették mondani, hogy a jegy árán kívül van ám még befizetendő adó is, Koreában is, meg Japánban is. Így esett, hogy még el sem indultam, de már szegényebb lettem jó sok lóvéval. Ezt még kihevertem volna...

Megvolt a hajóút és komolyan már fel se veszem, hogy a kedves koreai kispajtás mellettem darált rohadó halas szendvicsesen böffent a nyakamba és hogy üvöltve horkul, nem gond...

Szerencsésen megérkeztem japcsiba, merkérdezték, hogy miért jöttem. Azt nyilván nem vallhatom be, hogy leszarom az országotokat, de kell vízum, úgyhogy mondtam, hogy shoppingolni jöttem. Visszafelé hál'istennek nem kérdezték meg, hogy mit shoppingoltam, mert két buszjegyet tudtam volna felmutatni. :) Hezitáltam, hogy  melyik tervet kövessem: A. Menjek a szállásra, tegyem le a rohadt nagy táskámat és keressem meg a követséget, vagy B. Menjek egyenesen a követségre. Tudjátok, hogy biztonsági játékos vagyok, tehát nagy nehezen a B. terv mellett döntöttem. Beültem egy taxiba és életem legnagyobb számlájáz kifizettem 17 perc autózásért. Odaérek a követségre, nyitva az ajtó és ott áll egy cuki, nálam fél méterrel alacsonyabb katonafiúcska. Kérdezem tőle, hogy "Csillagom, ez-é a köveccség?" Válasz nem nagyon. Ezután próbálkoztam kroeaiul. Semmi. A tanácstalan arcomra reagálva elnyom nekem egy 4 perces szöveget japánul. Mosolyogtam és mondtam, hogy a nagyon pönge ecsém, akkor bemegyek. Erre idegesen a fegyveréhez nyúlt. Erre én is ideges lettem és mondtam neki, hogy ne nyúlkáljon, mert ahhoz még néhány szilvásgombócot le kellene nyomni, hogy engem leszereljen, pisztoly ide vagy oda. És itt jött az első MÁZLI: megjelent egy kedves kis koreai muki, aki ráadásul még angolul is beszélt. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora szarban vagyok, mi legyen most. Mondta, hogy ezt valaki slszúrta. Miután megdicsértem az éleslátását megpróbáltam a lehetséges megoldásokra terelni a szót... Megígérte, hogy ha másnap 10-re visszamegyek megcsinálja (I will issue you) a vízumot, ő mondta így... már akkor gondoltam, hogy ez fontos emberke lehet. Nem állítanám, hogy megnyugodtam, de mást akkor nem tudtam tenni, úgyhogy elköszöntem.

A következő megoldandó helyzet: állok a nagy büdös semmi közepén, jussunk el a szállásig, amiről volt térképem és tudtam, hogy a Hakata station közelében van. No de annak fényében, hogy 3000 YEN volt az eljárási díj, 2000 YEN pedig a meglepi-adó, nem volt pénzem taxizásra. Az irányt belőttem és gondoltam, hogy gyaloglok, amíg nem találok olyan embert, aki beszél emberi nyelven... 20 perc gyaloglás után megláttam egy hotelt! A front desk-es csávó áldja meg az összes szent, amiért alapszinten megtanulta az englist! Elmondta, hogy jól gondoltam, hogy a 305-ös busz a hotellel szemben lévő megállóból indul és hogy az bizony a Hakatára megy. :) Ilyen helyzetekben még a megerősítés is nagyon jól esik ám! Tehát rámásztam a buszra és Ancsi segítségével a helyes eljárást követtem, azaz téptem egy számot és leszálláskor pöngettem a pénzt. Innen tök könnyen megtaláltam a szállást, fizettem a magyar kártyámmal )pénzspórolás) és megkérdeztem a kislányokat, hogy hogyan jutok másnap reggel vissza a követségre busszal. Fél óra keresgélés után előálltak vmi megoldással én pedig felraktam magam a szobába... A szoba nem volt nagy:

és persze itt is hungarocelből volt a párna... Most komolyan mi a baja az ázsiaiaknak?! Nem szeretnek aludni?!

Jött a következő probléma (jelzem ez kivételesen az én saram), a dugasz nem  olyan Japánban mint Koreában meg nálunk, tehát vissza a front desk-hez. De nekik volt átalakítójuk, tehát legalább áram volt meg internet is. Újabban meghalunk internet nélkül, és nehéz is nélküle, de amit Japán tanított nekem: kaja nélkül rosszabb. Elvoltam persze a legolcsóbb instant tésztával (1 egész doboz) és a másfél koreai csokiskekszel (mondjuk mire hazaértem még maradt fél csomag), merthogy a kártyáim nem működtek sehol. Egyet sétáltam aznap délután aztán viszza a munkához. Hogy a japánok milyen durván bámultak az arcomba... jesszus. Érdekes úgy állni a buszmegállóban, hogy gyakorlatilag 50 szempár az arcomat nézi és nem azt, hogy jön-e a busza. És ez nem túlzás, iszonyatosan szemérletlenül bámultak...

Aznap este írtam egy e-mailt, hogy tájékoztassam az itthoniakat a helyzetről. A kislány, aki elvileg intézte a dolgot, felhívott a hotelban és elkezdte mondanni, hogy ez nem az ő hibája... Leállítottam és megosztottam vele, hogy erősen leszarom, hogy kinek a hibája, kimászok belőle aztán majd megdumáljuk, hogy ki szúrta el. Ez lesz majd holnap. :)

Másnap reggel észleltem, hogy a busz, amit a hotelben a lyányok javasoltak igencsak késői, tehát új tervet eszeltem ki és kikövetkeztettem, hogy ha a 305-ös busz jön onnan, akkor biztos megy oda is és mintha láttam is volna egyet miközben a táskát vonszoltam magam után. Eccer élünk, kaland az élet, másik buszra szálltam, mint amit a kislányok javasoltak. Mintegy 20 perc múlva észleltem is, hogy itt a második mázli (meg egy pici az eszemből) és pont a követség előtt szálltam le a buszról. Innen más sima volt:

- csinos volt az aznapi katona

-nyitva volt az ajtó és nem volt üres az épület

- bementem és ott volt a cukipasi és meg is ígérték, hogy 12.00-ra ha visszamegyek, akkorra meglesz az vízum és még el is érem a hajómat 14.00-kor :)

Két fontos következtetés adódott mindeezekből:

A. Volt még 2 és fél órám körbenézni

B. A cukipasi a konzul volt. :) (Merthogy osztotta az utasítást és a munka helyett kávézott és egyéb jelek...) Mondjuk ezt akkor nem láttam ilyen világosan, ezért megkértem, hogy vigyázzon a csomagomra, amíg én sétálok...

A két és fél órában megnéztem mindazt, ami a tervem volt előző napra. Voltam a Fukuoka toronyban

Ahonnan nagyon frankó a kilátás:

és a külföldieknek olcsóbb a jegy. :)
És voltam a beach-en is kicsit sétálni és futó fiúkat nézni:

Láttam a yahoo! dome-ot, ahol a softball csapat edz (na azok lehetnek ám a kemény csávók... :))

Meg sétálás közben azért még pár szép kis helyet. Igazából ez a város igencsak csinos, zöld, sok a fa meg a park. Tetszett.

És persze a sok idegölő kaland után próbáltam relaxálni, sajnos ez az, ami nem igazán megy... :) Ilyen a kis arcom, mikor relaxálni próbálok, de nem megy. :)

De meglett a vízum, fogtam egy taxit és megérkeztem szerencsésen a terminálra... A taxis édes volt, egy kumma szót nem beszélt angolul, de valamit nagyon próbált mutogatni és azt ismételgette, hogy smurf smurf. :) Szerintem nem a hupikék törpikékre gondolt...

A terminálon aztán megkértem egy kedves koreai párt (én jobban tudtam koreaiul mint ők angolul, úgyhogy vegyesben próbáltam velük kommunikálni), hogy engedjék meg, hogy küldjek egy sms-t haza, hogy minden rendben és segítettek is édesen. Azt hittem, hogy itt már minden rendben lesz... Én tényleg azt hittem!

Odalépek becsekkolni és azt mondja a lány, hogy 1500 YEN az adó. Mondtam, hogy nem akarnék vitatkozni, de nekem 2000-t mondtak, hogy lehet ez? Az a gond ezekkel a kislányokkal, hogy annyit tudnak angolul, hogy passport és hogy ablka mellé vagy folyósóra... Nem értette mi a bajom. Gondoltam sebaj, spóroltunk korábban 500 YEN-t meg most 500 YEN-t, akkor verjük el ezt el, úgyis rohadt éhes, de főleg szomjas voltam. Vettem tehát 2 üditőt, amit odaadtam a kedves koreaiaknak köszönetképpen és egy olyan dolgot, ami segített, hogy még órákig ne legyen éhes vagy szomjas... Szép műanyag pohárban volt és rá volt írva, hogy kávé. Na én ebben megnyugodtam, de nem láttam az apró jelly feliratot!!! Jajj, de undorító volt ez a cucc! Kávé ízű kocsona! Jesszusom, ilyet ne egyetek, mert borzasztó. Még az sem tudott meggyőzni, hogy fogyassazm el, hogy ki volt fizetve!

Volt még némi apró a tárcámban, gondoltam el kellene költeni, de nem volt energiám, és ez volt a harmadik nagy mázli. Indulnék befele, mikor a bácsi mutogassa, hogy hol a jegyem. Mondtam neki, hogy itt a kezemben, hol lenne? Mire elmutogatták, hogy van ám terminál-használati díj automata is a világon és nekem abba 500 YEN-t bele kellene teremtenem. Esküszöm pont annyi volt nálam... Ha nem lett volna, még mindig a terminált mosnám fel. :) Ez a japán gazdasági csoda titka, a turistát úgy megsarcolják, hogy csak na.

Innen sima volt minden, felszálltam a kompra, ráadásul jó kis helyet választottam magamnak, szép volt a kilátás.

Beértem az országomba és mentem vonatjegyet venni. Már nem is említem nehézségképpen, hogy nem működött a koreai kártyám, ki érti, hogy miért... ez a korábbiakhoz képest már nem is nehézség.

ITTHON VAGYOK épen és egészségesen és kalandokkal teli.

Na biztosan megfáradtatok a nagyon hosszú bejegyzéstől és a gépelési hibáktól! Mostmár nyugi van, rendben vagyok és örülök, hogy újra itten. Tsókollak titeket

Ember tervez, Múni végez... velem

Azt terveztem, hogy hosszan elmesélem, hogy hogyan kerültem vissza Koreába (igen, meg lehet nyugodni, visszatértem szerencsésen), meg a kalandjaimat, de már reggel kilenckor csörgött a telefon, hogy a Főnök nem tud nélkülem élni, úgyhogy azóta itt rohadok bent az irodában... Talán este írok, ha nem kell lemosni a kocsiját vagy sétálni vinni a kutyáit...

Japán - a meglepetések hazája

Boldog napra virradt ma Japánban, nemzeti ünnep van. Ez annyit jelent, hogy zárva vannak a hivatalok, többek között ide tartozik a koreai konzulátus is. Én erről mit sem tudtam, tehát a kompozás után becsaptam magam egy taxiba, aminél drágább taxiban még sosem ültem és elrobogtam a követségig. Ott állt egy kedves kis katonafiú, kérdeztem ez-é a követség. Bólogatott és karattyolt valamit japánul. Mondtam mosolyogva, hogy az igencsak fasza és megindultam a nyitott ajtó felé. Erre kitartotta elém a kezét riadtan és a fegyveréhez nyúlt. Mondtam, hogy idegeskedni nem kell, mi a nyomora? Tanácstalankodtunk egy darabig, mígy bentről jött egy kedves fickó, aki valamennyit beszélt angolul és beavatott a nagy titokba, hogy miért olyan kis kisimultak ma a japánok, nem kell ma dolgozni! Mondtam, hogy ez ultra nagy szívás, mert elvileg nekem holnap 2 órára van jegyem visszafelére... Holnap megyek a követségre, meglátjuk, hogy mit lehet tenni. Ha nem vagyok szerencsés, és általában nem vagyok, akkor itt ragadok ebben a beteg országban még pár napra. Az, hogy beteg, az csak egy dolog, de a legdrágább a világon... A pénzemhez pedig nem jutok hozzá, mert az OTP nem a legelismertebb bank a világon... Kiderül meddig lehet elélni egy liter vizen, zöld teán és másfél doboz csokis kekszen. :)A követségről eljövén észleltem, hogy alig jöttem még meg, azt nem sok pénzem van. (Ja merthogy ott derült ki a terminálon, hogy a jegy árán kívül még van KUR taxa is, amit rák....nak a jegy árára és ugyanígy lesz ez visszafelé is... ugrott 2000 jenci). Levpntam a következtetést, hogy kénytelen leszek más közlekedési eszközt választani, a taxi elég nagy luxus. Ezért gyalogoltam jó sokáig embereket megszólítva (ki mondta, hogy a japánok mind beszélnek angolul?!), míg végre megláttam egy hotelt. Oda bementem és ott volt egy fickó, akivel lehetett pár szót váltani nem japánul. Megmondta, hogy merre van a buszmegálló, mert annyit tudtam, hogy a hotelem közel van a Hakata station-höz. Tehát felbillegtem a buszra (nyilván 25 kilóval a kezemben) és elindultam a Hakata St. felé. Rohadt nagy mázli, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ültem Japánban buszon és marha nagy mázli, hogy emlékeztem, hogy mit kell csinálni, mert nagy szarban lettem volna, ha nem. Merthogy nincs buszjegy. Amikor felszáll az ember, tép egy számot és utána egy táblázat megmutatja, hogy menniyt kell fizetnie leszálláskor a sofőrnél. ezer hála és köszönet Ancsinak, akitől e tudás származik és bár megkopott a két év alatt, a vészhelyzet visszahozta. :) Nyilván a buszon csak japánul mondják be a megállókat. Mivel ez a végállomás, nem volt gond, holnap visszafelé viccesebb lesz, mert ott nem a végállomásnál kell leszállni. De legalább a busz számát és a kezdőpontot tudom, az is valami. Tehát holnap kiderül... vagy Koreából írok bejegyzést, vagy Japánból. Tudok élni... Szilvaborra nincs pénzem. :)

Aggódni azért kár, ez egy meglehetősen civilizált ország még akkor is, ha a mi fogalmaink szerint ezek a népek a legbunkóbbak az egész világon... Majd tájékoztatlak titeket a helyzetről. :9

ölelés mindenkinek

Busan-erős szél

Úgy sajnáltam az elmúlt hetekben, hogy semmi izgalmas kalanddal nem tudok szolgálni nektek. Mindent behoztam tulajdonképpen 2 nap alatt.

Busanban kezdtem. Elvoltam lefekvés idejéig, amikor is észleltem, hogy a párna nem toll, nem szivacs, nem habszivacs, hanem hungarocell golyók banyeg! Olyan kemény volt, hogy a fekvéstől majdnem betört a fejem. Azt hittem, hogy nem lesz rosszabb. Lett: megérkezett a szomszéd szoba két kedves lakója, akik elég sokáig vinnyogva dugtak. A pasinak jó volt, de a hölgy nyilvánvalóan szimulált...  Eljött a reggel, gondoltam akkor eszek egy jót, mielőtt elindulok, lazac meg ilyenek. A reggeli néhány csoffadt kolbászka volt meg saláta pirítóssal... Nem laktam különösebben jól.

Ilyen éjszaka után indultam el Japánba, de a java igazán csak ezek után jön!

Meli menni Japán

Eltűntem pár napra, pénteken éccaka jövök vissza, ha egyáltalán kijutok az országból és bejutok a másikba és kapok papírt és visszajutok. Szóval sok a ha, de szerintem nem lesz gond, okos és ügyes kislány vagyok... És mondjuk otthon ez nem sokat számít, de itt ez a joker: kék a szemem. :) Megvizitálom majd a városkát ahova száműzött a sors két napra, majd virítok pár képet a blogra. Janka, szerintem behozlak... mindenesetre nagyon igyekszem! :)

ölellek titeket, szép napot mindenkinek!